Főoldal
Térkép
Imádságok
Versek
Szabályok
Támogatók
Reményik Sándor (Végvári):
Nagy Magyar télben
Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.
Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
***
Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!
"Téli szél a tar
gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.
Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.
De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.
Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.
Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.
Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!"
Ady
Endre:
Karácsony
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
József Attila: TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922. november 12.
***
Paudits Zoltán: Karácsonyi ima
A Fényfia eljön
szép Pannóniába,
szeretetét hozza
Nagy-Magyarországra.
Táltosok jóslata
mutatja a jelet,
kisded jászolához
csillagösvény vezet.
Megváltónk, Jézusunk
színed előtt állunk,
töröld el bűneink,
mentsd meg az országunk!
Mi vétkünk, mi vétkünk,
mi igen nagy vétkünk,
bocsásd meg, s tedd eggyé
árva magyar népünk!
Fény Atya, Fény Fia,
Fény Szüze, szent Hármas,
szívünknek a remény,
lelkünknek a támasz.
Megváltónk, Jézusunk
trónod előtt állunk,
töröld el bűneink,
emeld fel országunk!
Mi vétkünk, mi vétkünk,
mi nagyon nagy vétkünk,
bocsásd meg, s tedd naggyá
újra magyar népünk!
Ezt kell hát, hogy megértsed
Ide ültetett az Isten,
ide, hol már semmi sincsen,
ide sodort ím a végzet,
Ezt kell hát, hogy megértsed!
Mért születtél e világba,
mért e legszentebb Hazába,
mért kell örökre itt élned?
Ezt kell hát megértened!
Mert Hazádban ott az Isten,
ott ül Ő, a Magyar szívben,
onnan szólít titeket:
Magyarok, kövessetek!
Folyton szólít titeket,
s némítjátok szívetek...
Gyengék vagytok hadba szállni,
Istenkével kézben járni?!
Addig sorsod megszabatott,
míg el nem űzöd ezt az átkot,
míg az erőd fel nem támad,
addig a poklokat járjad!
Nagy Zoltán
***
Boldog
Kerecsent!
Lassan jő az este,
A leghosszabb éjjel,
Mikor minden telik,
Komor sötétséggelâ026
De eljő a Hajnal,
Felrepül a Sólyom,
Dolga, hogy fényt,
S örömöt hozzonâ026
Újesztendő készül,
Hibát bánj meg régit,
De időnk, hogy ne vesszen,
Hát őrizzük meg szépítâ026
Tán az újévben majd,
Föld nem válik mennyé,
De azért tehetjük,
Valamivel szebbéâ026
Múlassa az ostor,
A régi idők vétkit,
S építse, ki tudja,
A sólymoknak fészkit!
***
Wass Albert: Karácsonyi mese
Nagyapánk ott ült szokott
helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó
tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba
végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk
elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a
karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az
angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét
a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a
játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk
megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a
karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza
előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka
az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha
ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s
figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket
tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte
el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk
unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták
megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és
az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki
nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak
szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek
szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az
embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj
gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy
napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s
rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett
többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett
ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor
minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen
odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
“Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt
pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben
még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a
szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy
kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s
megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy
teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan,
zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek
még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére,
hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú,
s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a
megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az
emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból,
s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak
összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával
kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a
testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a
gyöngeségtől.
“Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet
gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”
“Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi
fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem
jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.”
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az
angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból
rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében,
s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s
egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy
gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
”Édesanyám, éhes vagyok…” - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a
rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s
odanyújtotta a gyermeknek.
“Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is
olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.”
“Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a
kicsi fiam.”
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az
asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
“Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s
nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a
tűznél!”
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki
boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett
odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el
az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy
sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett
annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak
hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot
az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az
embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok
rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel
későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan
elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz
a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb
nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind
meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson
a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi
meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi
karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy
megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra
építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat,
jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog
hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az
Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog
uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd,
akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a
pusztulástól.